Három hardcore fantasy gyerekeknek
Lenn, a Nyuszi barlangjában sötét van, mint egy kútban. Aki ide lezuhan, az előbb-utóbb elveszti a realitásérzékét, mint Alice: összezavarodik, mert itt olyan szabályok működnek, amelyek a mi fogalmaink szerint őrültek és félelmetesek. Csodaország bizarr, mint az álmaink, mint a lelkünk sötét oldala és mint a társadalom, amiben élünk. Az Alice Csodaországban című meseregényt emiatt nem szeretik sokan. Mert a fantasy-nak azt a típusát testesíti meg, amelyik többet nyújt a kellemes-izgalmas menekülésnél, amiből hiányzik a kard és a varázslat, a naiv, két oldalra bontható, átlátható, középkori díszletekkel berendezett világ és a boldogan élsz, míg meg nem halsz megnyugtató üzenete.
A fantasy akkor fogy jól, ha vonzó és egyszerű alternatív világokat képes felkínálni. Az Eragon, a Tintaszív és a többi ezeroldalas epikus ömlengés ráadásul jobban tetszik a felnőtteknek, mint a gyerekeknek. Persze, mert ők hajlamosabbak jobban a regresszióra: azok az “unikornis repül a naplementében”-rajongók, akik szeretnének néha visszatérni a tiszta gyerekkorba (a fantasy vonzza magához a mesterséges konstrukciókat), ami a szemükben egyenlő egy romantikusan primitív, természethez és természetfelettihez közeli, hiperkorrekt és ártalmatlan gyönyörökkel teli, sosemvolt régi-régi valósággal. Ha valami bánt, ide menekülhetsz – üzenik a tündérpillangók. Ennél többet azonban nagyon ritkán nyújtanak. A fantasy mára mintha elvesztette volna a hitelét.
Az eszképizmuson kívül a másik vád a fantasykkal szemben, hogy nincs bennük semmi fantázia. És milyen igazuk van azoknak, akik ezt mondják: alig találni jót a műfajban. Tolkien óta ugyanazok a klisék ismétlődnek folyton, a Propp-katalógushoz hasonló kiüresedett elemek. A forma nem enged, a bejárandó út mindig ugyanaz, ezért nincsenek valóban új alternatív világok: Fantázia földje az egyik legunalmasabb terület a világon. A gyerekeknek szóló fantasyk pedig nem csak egyhangúak, hanem általában hazugok is: képmutatóan és bután konvencionálisak, tele kihagyásokkal, elhallgatásokkal, és ahelyett, hogy igazi kérdésekkel foglalkoznának, csak általánosságnak álcázott vaskos erkölcsi tanulságokat közvetítenek. Mintha a gyerekek nem is köztünk élnének, hanem egy elzárt, szent rezervátumban.
Van azonban néhány olyan szerzõ, aki átmerészkedik a képzelet és a tudatalatti veszélyesebb, összefüggéstelenségekkel és esetlegességekkel teli oldalára is. Lewis Carroll nyomdokaiban jár például az abszurd fantasy nagymestere, Roald Dahl. Nála nincsenek rózsasziromesőben balettozó nimfák és nagy tekintélyű, befordult vén csuhásokkal vándorló harcosok. Az archetípusoknak nevezett kulturális konstrukciókat Dahl szépen szétszedi és helyükre új típusokat teremt. A Karcsi és a Csokoládégyár főhőse egy nyereményjáték eredményeképpen jut el egy rémesen csodálatos és csodálatosan rémes világba. Fantázia maga a csokigyár: itt élnek a kakaóimádó rabszolgák, az umpa-lumpák és Vonka Vili, a gyárigazgató, 
akiről nehéz eldönteni, hogy kicsoda-micsoda. Gonosz-e vagy jó, bölcs-e vagy bolond. A legtöbb ember szerint persze bolond. És hiába bünteti meg szadisztikus élvezettel azokat a gyerekeket, akik nem tartják be a gyárlátogató út alatt a furcsábbnál furcsább utasításokat, mégis mindenki kénytelen elismerni, hogy Vonka Vili egy zseni és ő készíti a világ legfinomabb édességeit. A világ Dahl szemével ilyen: bizarr, kiismerhetetlen, buggyant, amin épp ezért rengeteget lehet nevetni. Ehhez azonban előbb nagyobb mélyre el kell jutni: az abszurditás megértéséig.
Egészen más irányból közelíti meg a fantasy műfajt az oxfordi sztáríró, Philip Pullman. Ő komolyan veszi a történetek metafizikai aspektusát. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia darabjaiban (Az arany iránytű, A titokzatos kés, A borostyán látcső) nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy sorra vegye a nagy misztikus elődök (Milton, Blake, C. S. Lewis, stb) tételeit és egy ifjúsági fantasy formájában hitet tegyen a posztmodern erkölcsű ateizmus mellett. Az alternatív világ nála nem a menekülésre való hely, mint a szerepjátékos fantasykben. Nem is a Túlvilágot jelképezi, mint a Narnia Krónikái sorozatban. Még csak nem is a tudatalattit és a belső szorongásokat. Pullman világai a valódi, politikai értelemben vett világ metafórái. A problémák, amelyeket érint az egyházzal, a hatalommal, a lelkek és a testek feletti uralommal kapcsolatosak. Pullman nem szereti a helyettesítéseket: nála a szerelem nem csak barátság, a harc nem csak verekedés, a szenvedély nem csak románc, a szexualitás pedig nem csak puszi formájában jelenik meg. A szubverzió és a provokáció izgalmassá és igazivá teszi a történetet, olyan fontossá, hogy arról mindenkinek el kell gondolkodnia, miután elolvasta. Menekülésre itt esély sincs.
A cikk megjelent a www.pagony.hu portálon
Képek: Annie Leibovitz – Disney Dream Portrait Series
Tim Walker -Tales of the Unexpected, Vogue UK
